Most induló új rovatunkban olyan játékosokkal foglalkozunk, akik több poszton is képesek voltak világklasszis produkcióra pályafutásuk során. Első kiválasztottunk nem más, mint a ’90-es évek spanyol labdarúgásának egyik legnagyobb alakja, Luis Enrique Martinez García, aki első két nevét használva vált ismertté a futball világában.

Luis Enrique 1970-ben látta meg a napvilágot és szülővárosának csapatában, a Sporting de Gijón-ban kezdett futballozni. A felnőttcsapatban 1989-ben léphetett pályára először, 1991-ig 36 mérkőzésen szerepelt, ekkoriban még leginkább csatárként, amit 14 gólja is jelez. A tehetséges ifjúért 250 millió pesetát fizetett a Real Madrid, amelyben 5 esztendőn keresztül játszott. A blancóknál már főként a középpályán szerepelt, gólátlaga így jócskán leromlott, hiszen 157 meccsen csak 15-ször talált a kapuba, de egyébként sem a királyi gárdánál eltöltött időszak volt pályafutása legjobb korszaka. Amikor 1996-ban lejárt a szerződése, a Real nem különösebben marasztalta, de mégis nagy felzúdulást keltett, hogy aláírt az ősi ellenségnek számító Barcelonához.

A katalán fővárosban sem fogadták kezdetben túl szívélyesen a nagy riválistól érkezett futballistát, de a gránátvörös-kékeknél Luis Enrique valósággal kivirágzott, hihetetlen elszántságával, no és persze góljaival viszonylag hamar belopta magát a szurkolók szívébe. Első évében támadó középpályásként kapott szerepet, és nem kevesebb, mint 17 gólt ért el, amivel ugye megdöntötte a madridi 5 év termését. A következő szezonja még jobban sikerült, ezúttal 18 gólt lőtt, a Barcelona pedig megnyerte a bajnokságot.

A Spanyolországban leginkább Lucho becenéven emlegetett játékos ekkor már egyértelműen hatalmas közönségkedvencnek számított a Barcánál. A pálya minden posztján feltűnt, jól szerelt, nagyszerűen játszotta és tartotta meg a labdákat, ha pedig kellett, akkor ő maga fejezte be a támadásokat, leginkább fejjel, ebben ugyanis verhetetlen volt. Edzői is felismerték sokoldalúságát, és bár a klub sorra igazolta a világklasszisokat, a kezdőcsapatban mégis mindig helyet találtak Luis Enriquének, aki így a katalánoknál töltött 8 idény alatt a kapus és a középhátvéd posztot kivéve minden szerepkörben megfordult.

A sérülések azonban őt sem kímélték, a búcsú ideje 2004-ben jött el, amikor is 207 meccs és 73 gól után köszönt el a Nou Camp közönségétől. Nem túlzás kijelenteni, úgy vált a Barcelona emblematikus alakjává, hogy jókora hátránnyal indult madridi múltja miatt. Ezzel kapcsolatban viszont ő maga is kijelentette a későbbiekben, hogy annyira a szívéhez nőtt a Barca, hogy alig bírja felfogni, amikor a régi képeken a Real mezében látja magát.

A legendás 21-es a válogatottban is alapembernek számított, 62 találkozón 12-szer zörgette meg a hálót, és bár 3 vébén is szerepelt, a hispán csapatnak egyszer sem jött ki igazán a lépés. Legfontosabb trófeái így a Barcelonával nyert két bajnoki cím és KEK-győzelem, de alighanem ezeknél is előbbrevaló az olimpiai bajnoki cím, amelyet a spanyol U21-es válogatott tagjaként nyert 1992-ben, hol máshol, mint Barcelonában…